"Az öldöklés évszakában korábban keltünk a szokásosnál, jól belaktunk hússal, aztán fölmentünk a focipályájára, úgy kilenc vagy tíz óra körül. A főnökök lehordták az elkésőket, utána mingyár' elindultunk a támadásra. Az egyes számú szabály az volt, hogy öljünk. A kettes számú szabály...hát az nem létezett. Nem volt ez egy bonyodalmas szervezés." Így emlékezik vissza a ruandai népirtás egyik aktív résztvevője az 1994-ben történt eseményekre, az afrikai történelem egyik legnagyobb tömegmészárlására, amikor is az ország lakóinak többségét kitevő hutuk három hónap alatt mintegy 800.000 ezer tuszit gyilkoltak meg, miközben a világ nagyhatalmai lesütött szemmel, de némán álltak.Jean Hatzfeld haditudósító és francia újságíró...aki, ezt a dokumentumregényt megírta a ruandai gyilkosok vallomásaival. Sokat hallhattunk már a ruandai történésekről...de nem akkor mikor kellett volna..hanem évekkel később...azóta filmek is készültek erről a mészárlásról. Megrázó és kegyetlen történések...
Kiirtani egy népcsoportot..pusztán, mert ezt mondták...a gyilkosok, akik földművesek voltak..pár nap alatt átváltoztak gyilkoló robotokká..
volt, aki élvezte ezt..volt, aki muszájból csinálta, mert megfenyegették..volt, aki szimplán félt, hogy fizetnie kell a büntetést...volt, aki a fosztogatás és jobb fekvésű telkekért gyilkolt. Egy biztosan közös bennük... nem bánták meg...
Az író párhuzamot von Hitler zsidó és cigány ellenes lépéseivel és az itt történt hutu és tutszi ellentétekkel....míg Hitlert és szadista katonáit elítéljük...addig a ruandai mészárlásról tudomást sem vettünk sokáig, sőt sokan azóta már szabadultak. Míg németek igénybe vették a modern technikákat..addig itt Afrika szívében..a bozótvágó kések és furkósbotok tartották rettegésbe a tutszi menekülőket. Akik, a közeli mocsarakba menekültek...vagy amég tudtak valamit adni a bújtatóiknak, addig rejtették őket..majd kiadták őket a hutu parasztoknak.
Nem menekültek az ismerősök..szomszédaik sem...ismerték egymást és kevés emberben fordult meg az, hogy futni hagyja őket...volt, aki elmondta aprólékosan milyen az mikor egy ismerőst talált, szemébe nézett és vágott...majd sípoltak és vége volt a napnak...hazamentek a családjukhoz és reggel ismét gyülekező és indulás...nem menekülhettek se a tutszi férfiak, se a nők(bár őket néha hazavitték szórakozásnak...aztán ők is arra a sorsra jutottak, mint a többiek)...se idősek, se gyerekek nem úszhatták meg...sokszor előfordult olyan, hogy a felnőtt hutu férfi a fiát tanította, hogy csapjon le a bozótvágóval..és mivel magasságban egy tutszi gyereken jobban tud gyakorolni..így kapott egyet..
Amint elindult az első hullám...a külföldieket menekítették a süllyedő hajóról...és otthagytak mindenki szülő nőket, kisgyerekeket...mentették az életüket...és ezzel segítség és remény nélkül hagyták az ártatlan embereket.
Megdöbbentő könyv, hogy ez az egész 1994-ben megtörténhetett...és akik segíthettek volna azok csukott szemmel másfelé fordították még a fejüket is.
Ajánlom a könyvet, azoknak akik Afrika bolondok és nemcsak a szép történetekkel akarják teletömni a buksijukat. A könyv 18éven felülieknek van...szóval azért gyerek kezébe ne nagyon adjuk..mert némelyik mesélő elég nyersen írja le tetteit.
Aki, esetleg a témában filmet is nézne..annak ajánlom a Hotel Ruanda című filmet is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése