"A nevem Bond. James Bond." Mondta a kém. És fejest ugrott a tengerbe. "Az viszont biztos, hogy amíg a jugoszláv nép fegyvert és paripát követelt, és versekkel fenyegette a nagyhatalmakat, Bond a főmérnökkel kávézgatott a kikötő fölött. Megismerkedtek, összebarátkoztak, a kémnek az ilyesmi nem jelentett gondot, a főmérnök meg beszélgetni vágyott. Mariáról akart beszélni, akinek forró melle-öle úgy nyomta a lelkét, mint Dózsa Györgyünk fejét a tüzes korona. Mert a főmérnök is elvi ember volt. Tehát mindent bevallott a feleségének, s így sikerült két kő közé keverednie, hogy a végén felfalják a disznók. Éppen azt mesélte Bondnak - miközben a határ túloldalán a jugoszláv kommunisták fenyegettek a vasökleikkel -, hogy mit állapított meg a felesége"Véletlenül bukkantam erre a könyvre, mikor a könyvtárban keresgéltem vmi friss és nem csajos könyv után...néha kell egy kis komolyabb vagy egy kis más...
NA ez a könyv pont ilyen ...
Az író Szabadkán született...és ez meghatározza az egész könyv hangulatát...
Néhol nekem kicsit zavaros volt, hogy most kiről is beszél és most, hogy is kerültünk ide oda...
de élveztem a horvát tengerparti leírásokat...a tenger csillogását...az olajbogyó fa alatti tenger bámulást....ezek voltak benne a jó részek...
"Ha vágytam valamire, akkor az első nyaralásra vágytam, most is arra vágyom, ha szomorú vagyok, Omisra, ahol anyám és apám áll a teraszon hajnali órán, nézik a napfelkeltét.
Ilyen emlékekből elég egyetlen egy, a többit az hozza magával.
Mert a horvát tengerpart gyönyörű szép."
Tudom, hogy nem ez a könyv lényege...de én is visszajutottam a horvát tengerpartra itt az őszi napokon...ahol járt, ahol én jártam láttam, amit ő lát....engem a könyvből ez ragadott meg de nagyon...a tenger csillogása...a horvát tengerpart....pedig a könyv nem csak erről szól...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése