Egy aggastyán és egy fiatal lány lehetetlen szerelméről szól. Az író műveiből jól ismert karib kisvárosi környezetben játszódó történet fiktív, de az önirónia nagyon is valóságos, és a regény minden sorát áthatja.
Ez volt az első Márquez könyv, amit olvastam és be kell valljam nem voltam elájulva tőle. Könnyen olvasható, az tény, de én eleve irtózom az olyan kapcsolatoktól, ahol az egyik fél jóval idősebb, mint a másik. Itt meg azért a 90 és a 15 év között igencsak jelentős korkülönbség van.
Hiába az "öregedés gyásza, és a kortalan szerelem ünnepe" a könyv témája nekem egyáltalán nem ezt jelentette, hanem inkább felfordult a gyomrom attól, hogy egy 90 éves csókolgatja egy 15 éves kiforratlan testét. Ettől függetlenül végigolvastam, és a kedvem egyelőre nem ment el az írótól, mert a Száz év magányt mindenképpen el szeretném olvasni, de ez az írás egyáltalán nem tetszett. Nem az én beállítottságom, számomra ez beteges.
Én is olvastam.. Különösebben nekem sem nyerte el a tetszésemet... Semmi bajom a korkülönbséggel, de a 90 és 15 az már tényleg beteges...
VálaszTörlésnekem azt mondta mindenki, hogy Márquez unalmas, szerintem nem, mert amúgy a nyelvezete, a stílusa tetszett a könyvnek, csupán a sztori nem, hányom kellett :D
VálaszTörlésSziasztok! Márquez írói stílusának éppen ez a lényege! Tabukat döntögető, beteges világokat teremt, mert meg akarja botránkoztatni az olvasót. Ahhoz, hogy az ember élvezettel olvasson Márquez-t egy kicsit talán nem árt "mazochistának lenni". Amint látom nálatok el is érte a célját, már ami az undort illeti. :) A száz év magány pedig ugyanez a kategória és egyes részei még 2x durvábbak...
VálaszTörlésNagyon kíváncsi vagyok a száz év magányra, remélem egyszer rá tudom szánni magam, hogy elolvassam. Bár ha az is ennyire szélsőséges és beteges akkor lehet nem vagyok rá kíváncsi.
VálaszTörlés