Egy aggastyán és egy fiatal lány lehetetlen szerelméről szól. Az író műveiből jól ismert karib kisvárosi környezetben játszódó történet fiktív, de az önirónia nagyon is valóságos, és a regény minden sorát áthatja.
Ez volt az első Márquez könyv, amit olvastam és be kell valljam nem voltam elájulva tőle. Könnyen olvasható, az tény, de én eleve irtózom az olyan kapcsolatoktól, ahol az egyik fél jóval idősebb, mint a másik. Itt meg azért a 90 és a 15 év között igencsak jelentős korkülönbség van.
Hiába az "öregedés gyásza, és a kortalan szerelem ünnepe" a könyv témája nekem egyáltalán nem ezt jelentette, hanem inkább felfordult a gyomrom attól, hogy egy 90 éves csókolgatja egy 15 éves kiforratlan testét. Ettől függetlenül végigolvastam, és a kedvem egyelőre nem ment el az írótól, mert a Száz év magányt mindenképpen el szeretném olvasni, de ez az írás egyáltalán nem tetszett. Nem az én beállítottságom, számomra ez beteges.